. : Darányi Sándor: LEENDŐK MESTERE, CSÉRI LAJOS

 

Furcsa bár, ebben a naponta újabb ezredforduló felé tülekedő nagyvilágban mégis akad egy parányi, ám annál hívogatóbb oázisa az időnek, mely mint kert a pusztában, úgy fogad törődöttet és utazót. Majdhogynem elkerülhetetlenül. Mert van valami mélyen felkavaró, valami sorsszerű transzcendencia Cséri Lajos szobraiban. Ránk várva, velünk szembesülve inkább az időtlenséget választják, semhogy sietve klasszikusnak vagy modernnek bélyegezzük őket. Egyszerűen vannak, megdöbbentően gazdag teljességgel, minden ízükben befejezetten.

Ám ez a teljes életmű, ez a megannyi éppoly hívogató, mint távoli arcmás és mellszobor bronzba öntött öntvény is. A titkuk bölcseleti. Mi több, ellent-mondásba burkolózik.

Ezt mondván, nem pusztán arra hívlak, Olvasóm, hogy itasson át a Cséri műveiből áradó nyugodt szépség. Inkább a szobrok maguk csábítanak rá, hogy idd magadba és gondold meg őket, juss el az értelemig az esztétikával, az ember leglényegéig a legkevésbé emberin, az anyagon át. Mert mi az emberi? Mik a mi végső értékeink? Ahelyett, hogy elárulná, Cséri megmutatja a választ, hagy küszködni a pontos szavakért. Ellentmondásnak ez bízvást megteszi.

Ám ha hallgatásuk burkát lehámozzuk róluk, ezek a szobrok olyasmiről mesélnek, amit Krisztus után 1998-ban sem gyakran hallani. Kezdjem azzal, hogy e katalógusban és e kiállításon valamennyiük közös vonása, amit én a figyelem királyi összpontosításának nevezek, a belátással azonos meditatív belelátás. Micsoda emlékművei gyermekben és felnőttben a női, a férfi teljességnek! Nyitott vagy lehunyt szemük olyasmit néz, amit mi nem fogunk föl. Valahogy túllátnak rajtunk, nemtörődömségünket se bánva. Náluk van kérdéseinkre a válasz, mely azonban nem enged a szónak. A klasszicizmus leple alatt tisztelgés ez az örökkévalónak meghajló Kelet előtt. Cséri művészetében kétségkívül ott bujkál az orientális zamat, holmi időtlen, már-már egyiptomi ünnepélyesség, mely az ezerkérdésű Szfinx csendjével a végsőkig rokon.

Még ezen is túl azonban, összetett bölcselete mélyén személyes viszonya a döntő az időhöz. Mi, emberek, bebábozódtunk-e a létbe, siralomházi cellaként zár-e magába létezésünk? Hogyan lehetséges akkor bármi más, honnan az élet pezsgése, harmóniája, dicsősége és kegyelme? A lény filozófiai kategóriája statikusan merev, az egyhangú megtestesülése, s bárki, aki magába ekként törődik bele, egy félre-értés áldozata. A reményt a leendő mozzanata hordozza. A reménytelen élet embertelen, a létezés veleje a változás. Aki azonban remél, többé nem lény, hanem leendő maga is, egy másféle, eredeti bölcselet alanya, aki bármin változtatni képes. Cséri portréi e tétel mind erkölcsi, mind művészi értelemben lefegyverző bizonyítékai, s ami engem illet, egy percig sem kétlem, hogy figyelmük erre az - előlünk az időbe rejtett - minőségre összpontosul. A nézőt fogva tartó kontrasztjuk titka ez, hogy az időbelit tömörítik a térbe.

A fenti kánontól két mű tér el csupán. Az egyik Alpha Diallo, Afrika forradalmár és arisztokrata költőhercege mellszobra, a másik Kossuthé, mely legfrissebb gyümölcse Cséri kétségbevonhatatlan, tökéletes uralmának a bronz fölött. Túl azon, hogy kedvenceim, a láthatónál ismét jóval többet rejtenek. Egy-részt, csodálom ezt az örökifjú művészt, az elkötelezett lázadót, aki négy évtizeden át bujkált köztiszt-viselői maskarában, ám valahányszor témát választ, lelepleződik rendre, reménytelenül. Másfelől mind-két büszt olyan pillanatot rögzít alkotója életében, melyben szemlátomást nem volt ura többé a maga szabta szabályoknak, legyűrték érzelmei. Ám szerencsére. Diallo halál-szaggatta maszkja a gyász olyan mély, nem verbális kifejezéseit sorolja fel, mely szinte könnyre fakasztja az ércet. Cséri sokáig küszködött vele azután, hogy drága barátunk tragikus végéről értesült. Kossuthé viszont a népmesék szabadsághősét idézi, az örök visszatérés szellemét, mely harsányan cáfol rá másfélszáz év kliséire. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc vezére nem a töprengő államférfi itt, sem a száműzött hazafi, akit annyiak állítottak elénk - ámde olyanok, akik sem emberismeret, sem hősünk iránti rokonszenv tekintetében nem állhattak ki versenyre Csérivel. Az ő Kossuthja érett férfiszépség, harmincas évei delén, étete tavaszán, s.a szemében olyan pajkos fény bujkál, mely mind a művész arckifejezései tárában, mind pedig egy születő nemzet vezérének ábrázolási hagyományaiban egyszerűen példátlan. Mintha Kossuth így szólna, félre: "Csak semmi józanság, semmi komoly ügy, uraim ma ifjak vagyunk, ragyogó tehetségek, s az élet gyönyörű, akár az asszonyok." Több, mint élvezetes ez a szobor kiszólásszerű, csaknem anekdotikus, mulatságos, váratlan, enyhén groteszk, üdítően gúnyolja az ember tragédiáját, mely Madách óta a magyar irodalom kedvelt gyöngy-szeme. Kossuth, hetyke-huncut mélasága kizárólag a meggyilkolt Erzsébet királynő gribedlis, érzéki mosolyához mérhető, akit Cséri újabb érmei közül a legszebbiken csodálhatunk.

Hogy művészünk szereti a költészetet és meghajol az életmű előtt, az kitetszik két gyönyörű köztéri mellszobrából, melyeket nemrég Hajdúszoboszló és Sárrétudvari állíttatott fel, Cséri szülővidékén és gyermeksége tájain. A parasztköltő Nagy Imre ön-tudatos és elgondolkodó. Tőle világokkal odább, az urbánus líra mestere, Szép Ernő arcán szemérem, töprengés és ámulat. Egyikük kalapban, felöltőben, a másik a nélkül: mindketten kitárulkoznak annak a jövőnek, ahonnan mi figyeljük őket, szívük, egész valójuk nyitva áll az így is, úgy is eljövendő előtt. Ebben az elkerülhetetlenben nehéz meg nem sejteni azt, hogy a tulajdon létünk az ő ártatlan kitárulkozásuk folyománya. Katartikus örökség megsejtenünk, hogy szemükben mi vagyunk az a fény, a jövő.